Nem volt ez máshogy idén novemberben sem, hiszen a közhangulatot a Fico-féle mutatványok még jobban borzolták. Egy demokratikusan berendezkedett országban ugyanis nem hurcolunk el középiskolás diákokat a rendőrségre. Hatványozottan igaz ez akkor, amikor a kommunista diktatúra leváltásáról emlékezünk meg – ez komcsi tempó.
A büntető-törvénykönyv öncélú módosítása, a különleges ügyészség megszüntetése, és a legújabb ötlet, miszerint megszüntetnék a Bejelentővédelmi Hivatalt, hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki, mind a jogállamiság leépítése felé mutatnak. Ha ehhez hozzávesszük a kormánypártok sajtóhoz és kulturális intézményekhez való viszonyát, akarva akaratlanul Mečiar árnyéka jelenik meg lelki szemeink előtt.
Felmerül hát a kérdés: a modernkori Szlovákia rövid, de annál tartalmasabb létének következő rendszerváltása felé haladunk?
Ha a fent leírtakhoz hozzávesszük a többszörösen elfuserált konszolidációt és a társadalmi elégedetlenséget, amelyet alátámasztanak a pártpreferenciákat vizsgáló közvélemény kutatások, egyértelműen kijelenthetjük, hogy a kérdésre a válasz igen.
S hogy mi a közös az első két rendszerváltásban és ebben a soron következőben? Mi magyarok.
Az 1989-es eseményeket nem kell a kedves olvasóknak bemutatni, azonban a feljebb leírtak igazolására Öllős László tanár úr szavai tökéletesen megfelelnek:
„Mi mondjuk ki először, hogy szabad választásra volna szükség. Mi mondjuk ki elsőként, hogy más politikai rendszer kellene, amely alkotmányosságon, a hatalom hármas megosztásán nyugszik, a népakaraton nyugszik. A mi dokumentumainkban jelennek meg ezek az elvek elsőként az országban.” – mondja Öllős tanár úr a Fórum Kisebbségkutató Intézet dokumentumfilmében, a Független Magyar Kezdeményezésről.
Ugyanígy elengedhetetlen volt a magyar részvétel 9 évvel később is, amikor az elődpártokból megalakult a Magyar Koalíció Pártja, amely lehetővé tette, hogy az ellenzéki összefogás legyőzze Vladimir Mečiart, vagyis leváltsa annak rendszerét.
Négy Fico kormánnyal és két rendszerváltási próbálkozással (Iveta Radičová sikertelen kormányzására és Igor Matovič ámokfutására célozva) újra a jól megszokott felállás körvonalazódik a szlovák politikai dzsungelben: csak egy egységes magyar párttal jöhet el a változás.
Az pedig már csak zárójeles megjegyzés, hogy amíg a progresszív erők Dél-Szlovákiában turnéztak, s rácsodálkoztak, hogy rosszak az utaink, addig az egyetlen magyar párt – társadalmi összefogásra támaszkodva – megakadályozta, hogy a magyar kisiskolákat a Drucker-féle minisztérium bezárathassa.
Magyar párt nélkül sem rendszerváltás, sem az ügyeink képviselete nem lehetséges. A kérdés az, akarja-e a nép bármelyiket is?