Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Vendégek!
A tegnapi szomorú vasárnap után Pistának már nem kell feltennie a kérdését, mert azt a labda kiszámíthatatlan gömbölyűsége megoldotta. A háromlevelű lóherés írek kitartása az utolsó utáni percig amúgy jó példa nekünk, felvidéki magyaroknak is abból, mi minden érhető el akarattal, és hogy nincs veszett ügy.
Eddig szólt belőlem a tegnapi keserűség, de ma újra felkelt a nap, mégha esőfelhők borítják is, és nekünk magyaroknak elegendő tapasztalatunk van abban, hogy a fejbekólintottság után is mondjunk valami biztatót egymásnak. Így születik bársonyos álmainkból érdes valóság.
A csehszlovákiai értelmiségi lét címre keresztelt születésnapi party itt ebben a teremben, egy nap híján 36 évvel ezelőtt elindította a felvidéki magyar rendszerváltást. A ‘68-as tavaszi szellemi erjedés, a klubmozgalmak és ifjúsági művelődési táborok pezsgése, a Csemadok rendszerellenes sejtjeinek aktivitása, a jogvédő bizottság nemzetközi visszhangot kiváltó ellenállása, a magyar iskolák létéért történő kiállás, a romániai falurombolás vagy a bős-nagymarosi vízlépcső környezetrombolása elleni Kárpát-medencei méretű tiltakozó összefogás, Esterházy János és vele együtt az egész felvidéki magyarság rehabilitálásának jogos követelése Tóth Lajos 50. születésnapján érett eggyé.
Felelős felvidéki magyar értelmiségi ott és akkor nem is kívánhatott volna magának ennél szebb ajándékot, és felelős felvidéki magyar értelmiségi nem is lehetne csalódottabb, hogy ugyanezek a kérdések itt és most még mindig napirenden vannak.
Ne szépítsük! Büszkék lehetünk arra, hogy a kommunizmus emberarcúnak hazudott, valójában istentelen és embertelen rendszerének a magyar értelmiség és felvidéki magyar közösség meghatározó szerepvállalásával csengettek ki Csehszlovákiában, ugyanakkor mondjuk ki azt is, hogy a szabad választások, a szabad piac, a szabad vélemény, a szabad gyülekezés, egyesülés és a nyitott határok klasszikus polgárjogi vívmányain túl közösségi ügyeinkben a rendszerváltás vesztesei vagyunk, vagy ha kicsit derűlátóbbak akarunk lenni, finomítsuk azzá, hogy győztesei közül az utolsók.
Molnár Imre, Öllös László és Szarka László nemsokára elmondják, hogyan látják mindezt a Central 1989-Central 2025 idősíkon, de talán nem tévedek nagyot, ha egy diktatúra árnyékában is optimistább jövőt reméltek annál, mint hogy mára 150 ezer magyarral legyünk kevesebben, jogállásunkra nincs alkotmányos garancia, nyelvünk a jog szerint nem egyenrangú, iskoláink hálózatának sajátosságait nem szabályozza törvény, egyetlen megyehatárt sem sikerült úgy meghúzni, hogy az megfeleljen a természetes adottságoknak vagy abban netán többségben legyünk, a ‘45-48-as rémtettekért nem mondatott ki megfelelő szintű és módú bocsánatkérés, ennélfogva késik egy megnyugtató szlovák-magyar történelmi kiegyezés, egyes régiókban a szülőföldnek nincs akkora megtartó ereje, hogy egy pályakezdő fiatal ne csábuljon el más égtájak irányába, és mindezek politikai betetőzéseként egymást marva a parlamenti képviseletünket is elveszítsük.
Bársonyos álmok, érdes valóság.
Ma két út áll előttünk. A leépülés és a felépülés útja. Az egyikhez elegendő, ha kikapcsolva hagyjuk a józan életösztön nevű gombot, mindenki eléldegél a maga kis életterében, forrásokért kutatva vagy diákokért harcolva, a másikra irigykedve, együttműködés helyett önmegvalósítva, közösségi médiában világfájdalmat kiáltva, felesleges konfliktusokat gerjesztve, önzetlen lokálpatrióta szellem helyett önző kultúrharcos szerepet vállalva, vagy épp a magyar intézményektől és párttól elfordulva, és megoldásokat máshonnan és másoktól várva. Ez is egy út, és meg is hozná keserű gyümölcsét. Egészen biztosan eljuthatunk rajta oda, amikor annyira meggyengülünk, hogy többé sem kimondva, sem kimondatlanul nem látnak bennünk nemzetbiztonsági kockázatot, és akkor puszta kegyből minden fenti jogos igényünk teljesülhet. Csak épp nem marad erőnk, hogy azokkal élni tudjunk.
Engedelmükkel egy másik utat ajánlok magunknak. Erre hívtuk ma a Magyar Szövetség nevében a felvidéki magyar intézményrendszer képviselőit, és itt is köszönöm, hogy elfogadták együttgondolkodásra, együttcselekvésre és szövetségkötésre szóló meghívásunkat.
Ez egy olyan út, ahol a párt pártként viselkedik, nem egyének versenypályájaként. Ahol a civilek társként tekintenek egymásra, nem vetélytársként. Ahol a sajtó közvetít, nem ideologizál. Hinnünk kell az életösztönünkben, az integritás erejében, az élni és élni hagyni parancsában. Idealisztikus elképzelés? Naná, hogy az! De bármilyen rögös is, csak ez az út vezet a felépülés felé. Nekünk, a ‘89-es nemzedékek utódainak nem maradt más hátra, mint a múlt hibáiból és mulasztásaiból tanulva helytállni a globalizáció kényelmes, ezért veszélyes világában, és jövőképet adni egy olyan korban, ahol az ellenség már nem a vörös csillag, a természetes közösségek szövetei mégis nagyobb veszélyben vannak, mint valaha.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves ‘89-esek és utódaik!
‘89 novembere óta sok víz lefolyt a Vág sellyei szakaszán. Az állam, amelyben többségünk született, már nem létezik, bizonyítva a törvényszerűt, hogy a történelem kereke előtt ismeretlen az állandóság fogalma. Népakarat nélkül jött létre, népakarat nélkül szűnt meg, a különbség csak annyi, hogy a ‘93-as felbomlásért nem fogtak perbe és ítéltek el senkit közülünk. Mára azonban eljutottunk oda, hogy nem csak állam nincs, de államünnep sem, a miniszterelnök pedig a diákok egykori kulcscsörgető bátorsága előtti főhajtás helyett diákokkal veszekszik. Márai ‘56 karácsonyán New Yorkban a Mennyből az angyalban megírta, hogy csak azok tudják, milyen nagy dolog a szabadság, akik nem ajándékba kapták. Nos, mi magyarok nem kaptunk ajándékba sem államot, sem jogokat. Mindent, amink volt, van vagy lehetne, azért nekünk kellett, és ma is nekünk kell megküzdenünk. Mindig magunkért, soha mások ellen, mindig partnereket keresve, soha ellenségeket, mindig előre nézve, soha nem hátra. Vegyük tudomásul azt is, hogy nagyszerű tény a magyar-szlovák európai és gazdasági együttműködés, de a ‘89-es álmainkon egyelőre semmit nem mozdított előre, mert hogy azokhoz mi is kellünk, éspedig teljes arzenállal, amiből most a parlamenti eszköztár fájóan hiányzik.
Velünk él Tóth Lajos születésnapi asztalának szellemi öröksége, ahogy az akkoriban Amerikából hazaérkező Duray Miklósé is. Tudatosítottuk és hitet is tettünk amellett, hogy a kettő szinergiájából kell újjáépíteni a felvidéki közéletet, ahol a klasszikus polgári és a népi mozgalmi lét egymásra van utalva, és együttműködésre van ítélve. De vegyük tudomásul azt is, hogy ez a demonstrált szövetség semmit sem ér azon, mára legszélesebb réteggé váló magyar tömegek megszólítása nélkül, akiknek mindez csak úri huncutság, értelmiségi okoskodás és egyedül arra várnak megfelelő kínálatot, hogy egy kicsivel jobban éljenek. Maga Esterházy János mondta, hogy a felvidéki magyar ügy az szociális ügy is. Nemzetrészünk döntő többségét pedig ma is az árak mértéke, a munkahelyek léte, az utak minősége, a kórházak állapota és a magyar ajkú cigányság sorsa foglalkoztatja. Ha tehát jogállásunk tekintetében megegyeztünk abban, hogy mindenben megegyezünk, akkor a döntő kihívás a Magyar Szövetség és a felvidéki magyar intézményrendszer előtt, hogy ezekben a húsbavágó kérdésekben is megfelelő kínálatot nyújtsunk honfitársainknak.
Tisztelt Hölgyek és Urak!
Kedves felvidéki civilek!
Nincs veszett ügy, ahogy vesztegetnivaló idő sem. ‘89 novembere kötelez, mert a rendszerváltás a nemzetiségi jogok és régióink életminőségében még nem teljesedett be. Tartalmas együttlétet kívánva vallom, hogy legyen magyar a magyarnak partnere, mert csak így sikerülhet. Ez a mi munkánk, és nem is kevés!
A rendezvény zárónyilatkozata itt található: